Öngyilkosság – A fekete tábla alatt II.rész

…Megrettenve bámultam magam elé, ujjaim megdermedtek. Tudtam melyik gépről írnak a cikkben, hisz pár napja láttam, amint a reptéren áll, s beszállingóznak rá az utasok. Megcsörrent a telefonom. Gépiesen felvettem, és a fülemhez tartottam.

- Itt Tina. – mondtam halkan, a könnyeimmel küzdve.

- Jó napot, Dr. Wood vagyok, a városi baleseti osztályról. Tina, rossz hírt kell közölnöm Önnel, ide tudna jönni, hogy személyesen mondjam el?

- Igen, húsz perc, és ott vagyok. – suttogtam, miközben a vér lassan kiszivárgott az arcomból, s egyre jobban sápadni kezdtem. Újra félelem markolt a gyomromba. Az újságokkal nem is törődve lehajítottam a földre az összeset, és a kocsimhoz száguldottam. Negyed óra múlva kanyarodtam be a baleseti osztály szűk folyosójára, s azonnal észrevettem az orvost.

- Mi történt? – kérdeztem lihegve a futástól, s közben próbáltam nem törődni a görccsel odabent.

- Tina, nagyon sajnálom. – kezdte a doktor, akit mivel kisvárosban élünk, még a gyerekkorom óta ismerek. Arca most furcsamód ráncokba szaladt, szeme elsötétedett, ahogy rám nézett. – a hajnali órákban találtak egy roncsot a betonfalba csapódva. A mentők remek munkát végeztek, és mindnyájan megtettük, amit megtehettünk, de nem tudtuk megmenteni…

- Kit? – nem mertem belegondolni a válaszba. Nem akartam hallani, mi a válasz a kérdésre, és legszívesebben összegömbölyödtem volna, és hangosan kiabáltam volna, mint egy kisgyerek.

- Alexa…- a húgom neve… rossz kezdet.

- Mi van a húgommal? – a hangom hisztérikussá vált.

- Az autó totál károssá tört, és a benne lévő test… nos, annyit tudunk megállapítani biztosan, hogy 160 magas nő…

- Rengeteg 160 magas nő él… – tiltakoztam, de közben éreztem, hiába, nem változtathatok semmit azzal a dolgokon, ha kiabálok. Mégis csak ezt tehettem.

- Még nem azonosította senki a holttestet, de Tina, nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, nem látom sok esélyét, hogy nem Alexa az, hiszen a rendszám alapján az ő autóját találták meg…

A húgom nekicsapódott egy betonfalnak az autójával a korai órákban? Forgott velem a világ, nem tudtam, mit kellene tennem, vagy elhinnem. Talán valaki rossz tréfát űz velem? Vagy talán álmodom? Friss levegő kell, határoztam. Sarkon fordultam, és elrohantam az orvostól, aki még épp beszélt valamit, de a szavait már nem tudtam követni. Távol akartam lenni a baleseti osztálytól, az orvostól, a híreitől, egyáltalán mindentől. Rohantam az autómhoz, bevágódtam, és mielőtt utolérhetett volna az egyik ápoló, aki utánam szaladt, padlógázzal kihajtottam a parkolóból. Egyenesen hajtottam, és próbáltam összerakni az információ morzsákat… mind a gép, mind az autó balesetéről. Arra eszméltem, hogy ismét a parton állok, ezúttal sokkal közelebb a széléhez. A szélvédőn át néztem az erős sodrást. Felemeltem a telefonomat, és emlékezetből beütöttem az első számot, ami eszembe jutott. Halk csengés, de nem vették fel. Két vidám hang szólalt meg, az üzenetrögzítő előre felvett hangja. „Helló, ha minket hívsz, hát, most nem tudjuk felvenni, mert épp a Kanári-szigeteken nyaralunk, de a síp után hagyhatsz üzenetet… píp!” Letettem. Végül több mint két óra merengés után ismét kézbe vettem a készüléket, és újra tárcsáztam. Ezúttal a több száz kilométerre lévő kis házikó telefonját hívtam, de semmi. Bekapcsolt az üzenetrögzítő. A halk sípolás megdermesztett pár pillanatra, aztán hirtelen gondolatok kezdtek előttem körvonalazódni, és beszélni kezdtem.

- Néném, itt Tina. El kell valamit mondanom. Minden, amit tettem, meg volt az oka. Nagyon szeretlek téged, és mindenkit a családból. Ez a búcsúm – suttogtam, majd a könnyeket kitörölve gyújtást adtam. – Nagyon köszönök mindent, amit tőled kaptam.

Letettem a telefont, majd ismét felvettem, és résnyire lehúztam az ablakot. Csupán annyira, hogy a készüléket kidobhassam rajta. A készülék jó távol esett le, egyenesen bele a bozótosba. Tolatni kezdtem, majd miután jó 10-15 méterre kerültem a parttól, előremenetbe kapcsoltam, és tövig lenyomtam a gázpedált.

Lebegtem. Jó érzés volt, amikor a görcs megkétszereződött a gyomromban, és a félelmet az izgalom vette át… aztán zuhanni kezdtem, és ráeszméltem, hogy nem helyes, amit csinálok. Rángatni kezdtem az ajtót, de az beragadt. Az izgalmat félelem váltotta fel, és pánikba estem. Sikítottam, mikor megpillantottam a vészesen közeledő vízfelszínt, mely alatt feketéllettek a borotvaéles sziklák, amik felé zuhantam egyenesen. A kocsi becsapódott, a hátsó-, és az anyósülést átdöfte egy szikla, és a keletkezett résen elkezdett beömleni a víz. Olyan gyorsan emelkedett, hogy megijedtem, és már nem is akartam meghalni. Az ajtó kilincsét rángattam a bal kezemmel, mert a jobb nekiütközött zuhanás közben valaminek, és most dőlt belőle a vér. Émelyítő szag keletkezett a kocsiban… a halál szaga. Az ajtó még mindig be volt ragadva, hiába nehezedtem rá teljes testsúlyommal. Semmi. Éreztem, amint a víz kiszorítja a levegőt. Alig pár másodperc múlva minden oxigén elfogyott, az utolsó lélegzetemen kívül, amit próbáltam bent tartani. Reménytelenül. Émelyegni kezdtem az oxigénhiánytól, és lezsibbadt mindenem. A hideg víztől összerezzentem, majd átadtam magam neki, és elfelhősödő szemmel figyeltem, amint az utolsó légbuborékok elszállnak a semmibe, és kihunyt a fény.

A parton heverő újságokba belekapott a szél, s a vízbe sodorta őket. Tetejükön nyitott újság hevert, a szalagcímével:

„Balesetet szenvedett a légi utasszállító repülő! Senki sem élte túl a szerencsétlenséget! A gép a kanári szigetekre tartott.”

Alatta apró betűkkel: a történetet kitalálta és írta: Alexa Brook.

Alexa jókedvűen lapozgatta az újságot, s közben azon gondolkodott, Tina megtalálta –e a papírt az ajtajára ragasztva amit ő tett oda, és elolvasta –e már a húga első megjelent cikkét. Türelmetlenül állt fel, és lépett a telefonhoz, hogy nővére számát beüsse. Kicsengett, de nem vette fel senki. Biztos dolgozik, gondolta, miközben mosolyogva simogatta a még lapos hasát, melyben egy új élet fejlődött. Meg akarta valakivel osztani az örömét… végül beütötte apja mobilszámát, s nagyot sóhajtott, mikor az felvette. Halkan beszélgettek pár percig, elújságolta nekik mind a két hírt, majd kicsit mesélt nekik az esküvő előkészületeiről. Fékcsikorgást hallott kintről, így kedvesen elköszönt szüleitől, további jó szórakozást kívánt nekik a nyaralásból hátralévő két hétre, majd szaladt, hogy ajtót nyisson a látogatónak.

- Üdvözletem szép hölgy! Itt a nászajándékod! – kiáltotta az előtte álló férfi, és szájon csókolta. Alexa átölelte a nyakát, s csattanós puszit nyomott az arcára, miközben meglátta a lehajtható tetejű sportkocsit.

- Jézusom, Brad, ez gyönyörű! De mit csináltál a régi autónkkal?

- Eladtam egy nőnek, ma reggel vette át. Egész csinoska volt a maga módján! – ugratta a menyasszonyát, majd kinyitotta a tenyerét, és belerakta az új autó kulcsát. – A tied, Szerelmem!

 

2011.08.08. 13:14 Címkék:autó, halál, öngyilkosság, száguldás, történet